Szomorú vagyok. Ürességet érzek a szívemben, lelkemben, fejemben egyaránt. Valaki akit szerettem- és még akkor is ha mostanság nem beszéltünk sokat és ez tény, - itt hagyott, és hiányzik. Meghalt. Többet nem jön vissza. De, még ha szomorú is vagyok, belül érzek egy kis megkönnyebbülést, és örömöt is, mert tudom, hogy már nem szenved többé. Hiányzik. És nem változtat a helyzeten semmi. Hiszen ilyen az élet. Kegyetlen, gyötrő, fájdalmas. Amikor kicsi voltam, azt hittem, hogy majd ha nagy leszek, az tök jó lesz, bármit megtehetek, és bárkival úgy beszélhetek cselekedhetek majd, ahogy én akarom - persze ezt úgy értem, hogy egyenrangú leszek - de nem így van. Sőt. Így csak egyre rosszabb. Tisztelet, Tudatosság, Figyelem. Ezekre szükségünk van az életben, ha akarjuk valamire vinni. Nekem megvannak, csak mostanság, nem tudom alkalmazni, úgy ahogy én szeretném. Nem úgy sikerülnek a dolgaim. És most pont ezért, szomorúbb vagyok mostanság, mint máskor. Amúgy is tél van. Ilyenkor, állítólag mindenki fáradtabb, szomorúbb. Ez ugyan igaz, de én nem fogom erre. Én egyszerűen csak olyan napokat, heteket, hónapokat élek, amik a szomorúsággal, és a fáradtsággal telnek. Sajnálom, ez vagyok én. És most is, anyám leüvöltötte a fejem, holott meggyőződésem, hogy nem azt beszéltük meg hogy hazamegyek, hanem, hogy apuhoz megyek be a pubba. Ő azt mondja, hogy ez nem igaz és stbstbstb... De én emlékszem, hogy azt beszéltük meg, hogy bejövök, veszek füzeteket, és bejövök apuhoz. Vagy legalábbis, valami ilyesmi volt. Fáradt vagy is vagyok. Hosszú napom volt. Versmondó verseny - mellesleg helyezést nem értem el - hazajövetel, tanulás a suliba, tesi óra, 4 óra alvás, 6kor kelés és egyebek... Mindegy. Úgy érzem lesznek ennél rosszabb napjaim is. De most kitölti a gondolataim, az, hogy meghalt valakim. Hogy hiányozni fog, és hogy most egy icipici darabka letört a szívemből. Picike, de nem a legkisebb. És bár tényleg, icuripicuri, hatalmas űr támadt bennem. Hát erről ennyit.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése